Hogy képzeled el a világ legrosszabb tanárát? Egy szemét seggfej, aki állandóan cseszeget.

A művészi élet nem egyszerű. Az egy dolog, hogy rengeteg ember akarja megmutatni a világnak, hogy ő különleges, valamiben több, mint mások, tehát maga a verseny is vérre menő. Az egy másik dolog, hogy aki profi, az alapvetően maximalista és eszméletlen kritikus kell hogy legyen önmagával, mert ettől fog leülni gyakorolni. Nem elég tökéletesen lejátszani egy darabot. Különböző emberek, különböző háttérrel egy pontba csoportosulnak, hogy valami nagyot hozzanak létre, legyen az egy másfél órás előadás, vagy egy legenda születése. Körülbelül erről szól a film, na, és persze a kőkemény munkáról.

Miles Tellerről épp múltkor írtam kritikát, hogy mennyire nem állnak jól neki a drámai szerepek és tessék meg tudott lepni. Ebben a filmben félretette a humort és mind szerepében, mind önmaga is kilépett a komfort zónából, hogy valami nagyot alkosson. Furcsa ezt leírni, de kifogástalan színjátszást láthatunk tőle, nem is tudom mit mondjak. Tökéletesen alakítja a zenészt, akinek élete álma, hogy ő is olyan híres legyen, mint akit bálványoz. De mit is jelent ez? Mi kell ehhez? Feladni mindent, de még annál többet is. Szerepe szerint csak 19 éves, amikor bekerül a Fletcher (J. K. Simmons) által vezényelt zenekarba és kész, látszik a fején, hogy igen ezt rohadtul megcsináltam. Pedig a történet csak itt kezdődik.

J. K. Simmons-tól szintén elképesztő előadást láthatunk. Gusztustalanul káromkodó beszéde csak még jobban kihangsúlyozza a szenvedélyét az iránt, amit meg akar valósítani, egy világklasszis mentora akar lenni. Lopni kicsit a dicsfényből. Nincs is mit ezen szégyellni, csúnya kimondani, vagy nem: anyáink, apáink ugyanezt érzik sokszor a tehetségesnek látszó gyerekre nézve.  Maximalizmusa szőrszálhasogató, de annál sokkal, de sokkal több. Nem átall a másik magánéletében kutakodni, hogy aztán azt az ellen fordítsa, aki a legjobban érdekli. Nem véletlen, hogy jelölték az Oscar-ra, és van is esélye megnyerni, az mondjuk nem világos, hogy pl. Miles Teller viszont jelölést sem kapott, pedig volt már olyan győztes, aki szarabbul játszott, mint most ő… jó sokat számít a konkurencia, látszik.

A történet gondosan felépítve mutatja be a főszereplő motivációját, kitartását és önfeláldozását, hogy mennyire mániákusan lehet valamit akarni. Ezt nem én találtam ki: tulajdonképp egy zenés Fekete hattyút láthatunk, azzal az eltéréssel, hogy itt a konkrét elmebetegség (a jelenetek még mindig csak fanatizmusról tanúskodnak) nem jelenik meg. Andrew nem hallucinál össze-vissza és nem veszti el igazán a fejét egy helyzet kivételével. Pontosan tudja, hogy mit kell feladnia és mit kell tennie a siker érdekében. A fizikai korlátok legyőzése, a magánélet feladása csak egy a sok közül. A megaláztatás tűrése az, ami a holtpont felé vezeti a karaktert és pontosan ez a célja a „kedves” Fletcher-nek is, hogy addig alázza, amíg főnixként újra nem éled. Kilépni a komfort zónából. Ha pedig nem, akkor sose volt igazán jó. Ez az ő iszonyatosan végletes hozzáállása és valahol mélyen meg lehet érteni, ha a fent említett küzdelemre gondolunk.

Bár a film elég kiszámítható, de azt jól leplezi a sok feszült helyzettel. Nézőként szinte meghökkentem mi történik, hiába számítottam rá tudat alatt. Igazából már láttunk sok ilyen filmet, de azért pontozom felül, mert hiába nem új ötlet, a maga műfajában kifogástalan. Olyanok is megnézhetik, akik annyira nem értenek a zenéhez, de voltak már szoros megmérettetésben, ahol nem a vállukat veregették, hogy a részvétel a fontos. Nem azért mentél. Azoknak nem annyira ajánlom, akik a jazz, vagy a dobolás untat esetleg.

Pontozás: 9/10 (Lehet még megbánom...)