Reese Witherspoonról mindig a Kegyetlen játékok fog először eszembe jutni - mert hatalmas rajongója vagyok a regénynek, ami alapján készült a remake – ezen kívül csak akkor nézem meg a filmjeit, ha a téma nagyon érdekel és itt ezt most úgy értem, hogy nagyon-nagyon.

Ebből talán levágós, hogy a Wild-ra különösen vártam, mint ahogy anno a hasonló témájú Into the Wild-ra is. Mindkettő elveszett emberekről szól, akik szószerint fogják magukat és elmennek megkeresni azt akik, amiért élnek. Az Into the Wild-nak tudjuk, hogy nem lett happy end a vége és anno nem aratott osztatlan sikert nálam főleg a befejezés miatt.

Maga a történet a klasszikus újjászületésről szól: mi a teendő, amikor már nem bírunk tükörbe nézni, amikor már nincs lejjebb, amikor már azt se tudjuk, mit miért teszünk, vagy amikor már a legkevésbé sem érdekel. Cheryl életének középpontjában a szokásos alsó középosztálybeli problémák állnak: a család, a kapcsolatai, önmaga fejlesztése, egészen addig, amíg anyjánál rákot diagnosztizálnak és ezután a vártnál sokkal hamarabb meg is hal. Ezután egy ideig titokban, majd nyíltan önpusztításba kezd, ami elkerülhetetlenül drámába és leleplezésbe torkollik. Végül muszáj szembenéznie azzal, mit akar kezdeni az életében és úgy határoz, ezt egy három hónapos túra során teszi meg az Egyesült Államok partvonalán.

Én sokkal, de sokkal többet vártam a filmtől. Könyv alapján készült a forgatókönyv, tehát ilyen esetekben általában eléggé kötöttek a lehetőségek, de a rendező sokkal fantáziadúsabb képi világgal talán megmenthette volna ezt a filmet. Az egész félig valóságszagú, félig meg a szokásos amerikai flashback, amitől a nem megfelelő arányok miatt a néző akár megzavarodhat, hogy éppen hol járunk a történetben és időben és ez mind azért nem valami hasznos, mert így könnyedén el lehet veszíteni az érdeklődést, hiába akarjuk mi is átélni Cheryl szenvedéseit, vagy épp örömét, a vágás és az adott információ amit a rendező átad egyszerűen nem engedi.

Reese Witherspoon színészi játékával semmi gond nincs, különösebben belekötni nem lehet, valahol azt olvastam, hogy túlzottan önmagát adja a filmben, ami nem hiteles adaptáció, én úgy gondolom, hogy van, amikor ez nem probléma és nem is ez volt a zavaró.

Összességében azt mondanám, a befejezés szörnyű volt a narrációval meg mindennel, mintha kifutottak volna a büdzséből pikk-pakk összecsapták, legalábbis ez az érzésem támadt. Ahogy már fentebb írtam: a film két teljesen eltérő stílusból van összemixelve, amit nekem nehéz volt bevennem a szervezetembe. Viszont pozitívumként megemlíteném, nem jut eszembe túl sok dolog mit csináltam volna másképp. Talán egy, még pedig, hogy sokkal kevésbé és másképp emeltem volna ki az anya karakterét. Néha a kevesebb hatásosabb ugye.

Pontozás: 4/10

Egész sok filmet megnéztem mostanában, de nem volt kedvem írni és mostanság állandóan fáradtnak érzem magam, úgyhogy ez is belejátszott a lusta tétlenségembe. A Birdmanhez még mindig nem jutottam el, nem tett jót az a sok kritika (pozitív) amit olvastam róla, ahogy átrágtam magamban a sztorit, egyre jobban ment el tőle a kedvem, egyre inkább tűnt semmi extrának.

Valami nagyon mézes mázosra vagy nagyon igazira vágytam, a mézest nem sikerült megtalálni, pedig megnéztem a Love, Rosie-t, de arról majd később, az igazinak pedig megnéztem a Men, Women & Children-t.

A film családokat követ nyomon és azok helyzetét és konfliktusait mutatja be az életben. Amikor egy filmben ennyi mindent akarnak megmutatni, annak általában az a vége, hogy aki nagyot markol ugye, nagyon oda kell figyelni mikor mennyit adagolnak melyik szálból és milyenek a vágások. Nekem ebből a szempontból a Disconnect vitte a prímet, de itt is viszonylag rendben volt.

Van egy szexualitással küzdő házaspár, akiknek tökéletesen berendezett életében már egyáltalán nincs szex, vagy siralmas. Az ő tinédzser fiuk a 15 éves pornófüggő, de amúgy ezen kívül teljesen normális értékekkel rendelkező srác. Az ő csapattársa volt a suli futballsztárja, aki a szülei válása után kilép a csapatból, ezzel pedig teljesen elveszíti népszerűségét, filozofálni kezd és ráébred úgymond a világra. Ő összeismerkedik egy lánnyal, akinek az anyja abszolút hatalommániás és naponta leellenőrzi a lánya internet fiókjait stb. „hogy védje”. A futballsztár apja amúgy elkezd randizni egy nővel, aki anno híres akart lenni, de mivel nem futott be, most a lányával kereskedik tulajdonképpen. Körülbelül ez a történetszál, minden összefonódik, mindenkinek van egy kis heppje. Persze a való életben van, hogy egy embernek több is van, de ezt már nem biztos hogy fel tudta volna a néző dolgozni ezt aláírom.

Jennifer Garner nem játszott túl jól ebben a filmben, nem tudom honnan vette a karaktert, de sokkal többet kihozhatott volna, persze ki tudja mennyire volt megkötve a keze. Adam Sandler hiába van mostanság nagyon kis negatív köntösben a média által, szerintem teljesen rendben volt és volt mindig is. Ansel Elgort-ban sok a lehetőség a depressziós arcot még kellett volna gyakorolni. Ők az ismertebbek, aki nagyon nagyot alakított az a Sandler fiát játszó Travis Tope, remélem nem tűnik el süllyesztőbe mindenkit lejátszott amúgy. Emma Thompson pedig mint narráció volt jelen, ami miatt nálam nagy fekete pontot kapott az ellenőrzőbe.

Az ötlet jó, rendben van és bár majdnem az egész stílus egy másolata a Discontectnek, de manapság mi nem másolat, szóval ezen túllendülve amivel a legnagyobb gondom volt az a hihetetlenül erőltetett National Geographic-os narráció, amitől az egész átment valami furcsa groteszk nézetbe. Emberek tudományos megközelítéssel vizsgálják az emberek jelenlegi kulturális és szociális szokásait. Az egész egy enyhe hiteltelen megrághatatlan utóízt hagyott, pedig jó lett volna. Mindez amúgy lehet egy nagyon erős művészi motívum, a rendező felfokozott érzelmeket állít erős kontrasztba egy gépies szöveggel, de nekem valahogy nem jött át, de értem. Ehhez én hiába tartom nyitottnak magam, túl kommersz vagyok. A cím választás katasztrófa, már látom előre, hogy milyen verziókra fordítják majd a PR szakemberek. Amúgy azt külön kiemelném, hogy az amúgy amerikai filmet egészen sikerült lesztereotipizálni, nem lehet teljesen rámutogatni, hogy ez csak Amerikában van, mert mindenhol van.

Külön kezelném a technológiával kapcsolatos szempontot. Ugye mivel a film nagy egésze erre épül, szinte mindent tökéletesen építettek bele, egy jelenetnél „fogtam szagot” úgymond és ez a plázában sétálós rész, amikor mindenki mobillal a kezében van és senki nem figyel egymásra. Az üzenet átjött, de a jelenet eltúlzott, így a néző könnyen bizalmát veszti a realisztikus életképben, hogy akkor most mi?

Pontozás: 6/10

Mivel idő, erő és elhatározás hiányában nem néztem meg egyetlen újabb filmet sem, ezért úgy határoztam egy régebbi remeket említek meg itt.

A keletben tűnt fel, először nem volt túlzottan szimpatikus, aztán a Sound of my voice és Another Earth-tel levett a lábamról. Brit Marling észrevétlenül lopózott a kedvencek listámra és ahogy olvasgattam a neten, ezzel nem én vagyok az egyetlen. Az eredetileg közgazdász Brit a gyakornoki állásában jött rá, hogy nem ez az az élet, amire vágyik (mintha csak rólam beszélne) és a kis rendező (és amúgy zseni) barátjával nekiveselkedtek a világnak, hogy olyan filmet csináljanak, ami tényleg jó. Nem akart olcsó thrillerekben meztelenkedve sikítozni, inkább megírta a saját filmjét és nesze Sundance meg is érkeztek.

A történet egy oknyomozó újságíró párost követ nyomon, akik fejükbe veszik, hogy beépülnek, majd kitálalnak egy szektáról. Az elején minden rendben megy, megismerik a nőt, aki azt állítja, hogy a jövőből jött és követőit, akik szentül hisznek benne, hogy ez valóban így van. Ottlétük során számtalanszor bizonyítaniuk kell lojalitásukat és a történet előrehaladtával mintha megrendülnének. Biztosan szélhámos? Lehet, hogytényleg a jövőből jött? De vajon mi a célja?

Az egész fantasztikusan van tálalva és valóban nem elég hangsúlyozni, mennyire kevés volt a keret és ehhez képest mennyire minőségi filmet készítettek. Elgondolkodtató tehát, hogy Hollywood eközben mi a szarra nyom el annyi pénzt? Miközben egyes filmjeik már semmi másról nem szólnak, csak a látványról, mintha történetet már nem is igazán írnának a képkockák mögé. A feszültség végig tapintható, köszönet a tökéletes rendezésnek és a színészi játékoknak.

Ahogy már fentebb említettem: Brit Marling nagyon odaken szektavezérként, de inkább a szövegírói kreativitását és alkotását emelném ki, mert az bizony fantasztikus. Ráadásul a karakterek és cselekedeteik is tökéletesek. Valóban elhisszük, hogy ez a vékonyka nő itt sakkban tart mindenkit, mert annyira manipulatív a viselkedése és minden mozzanata, hogy az valami elképesztő. Csak egy dolgot emelnék ki, talán másoknak is feltűnt: amikor Petert a szobájába hívatja és rágyújt egy cigarettára meg iszik. Ez egy tökéletes elem arra, hogy bizalmába férkőzzön Peternek, aki meg van róla győződve, hogy megalomániás. Azzal, hogy kimutatta az emberi arcát nem Peter került fölénybe, hanem Maggie, hogy szimpátiát keltsen Peterben. Ezt amúgy rengeteg főnök alkalmazza, ne higgyétek, hogy a csapatépítő kiruccanásokon véletlenül csiccsent be vagy ereszti el a haját a főnök. Sokszor nagyon is tudatos dolog ez.

Színészi játékban a prímet egyértelműen a Petert alakító Christopher Denham leheletfinom munkája elképesztő. Csak a szemével is képes játszani, de amikor a testét is belevitte, leesett az állam. Valami hihetetlen érzékeny a játéka, nem is szaporítanám tovább a szót, nagyon remélem, hogy ezek után láthatom majd olyan filmekben, ami érdekel.

Külön kiemelném Zal Batmanglij-t, mint rendezőt, aki tulajdonképp bemutatott egész Hollywoodnak azzal, hogy ilyen remek munkát tett az asztalra.

Pontozás: 10/10

Észrevettem, hogy szívesebben írok olyan filmekről kritikát, amik tetszettek és kevésbé szívesen olyanokról, amik annyira nem. Alapvetően nagyon valószínűnek tartom, mindenki úgy kezd el filmet nézni, hogy azt feltételezi: a téma, és szereplők alapján tetszeni fog neki. A mai világban már mindenki végez valamilyen szintű kutatómunkát mielőtt leül megnézni egyet, hiszen mégiscsak másfél-két óra az életünkből. Én is azt hittem, hogy Shailene Woodley elég lesz ahhoz, hogy összességében jó véleménnyel legyek a filmről, de tévedtem…

Kezdjük azzal a sarkalatos ponttal, hogy majdnem a legvégéig nem volt világos, hogy mi a történet, miről is szól, mit akar a rendező és a forgatókönyvíró elmondani nekünk. Mert ugye mindig van egy üzenet, egy konklúzió, amit levonhatunk a filmek végén, de ebben az esetben elég sokáig halvány fogalmam sem volt. Ennek oka általában a fent említett két mesemondó személy hanyag munkája, de mindent meg lehetett volna menteni egy jó szerkesztői munkával, ám ez is teljesen elmaradt. Múltkor már írtam, hogy ha túl sok a zene az egész giccsessé válhat, de itt épp az ellenkezője történik, pedig a film a 90-es években játszódik, amit bőven lett volna hol felhasználni. Végig erőltették ezt a művészi vonalat, nem is tudom mit keresnek benne ilyen volumenű színészek.

Történet egy tinédzserről szól, akinek eltűnik az anyja. Legelőször egy teljesen szokványos thriller bevezetését kapjuk, bemutatják a szereplőket, az akkori helyzetet. Ám hiába Kat a narrátor, nem enged be senkit a dacos tinédzser által felemelt függöny mögé. Gondolom a könyvben ez sokkal inkább kifejtésre kerül, de itt nem történik meg az igazi áttörés, amivel a néző azonosulhatna. Végig egy egészen ellenszenves és felszínes lányt kapunk, akinek mintha teljesen érzelemmentes kapcsolata lenne a családjával. Sokáig azt hittem, hamar kiderül majd, mi történt az eltűnt anyával, de nem. Csak arra tudok következtetni, hogy azt hitték, ha misztikus köntösbe burkolják a nő személyét, eléggé felkelti a nézők figyelmét, hogy utána még dupla, ha nem tripla annyit kibírjanak úgy, hogy szinte semmi nem történik. Elég hosszú idő telik eseménytelenül, nem volt min meglepődni, és mintha őket se érintette volna meg túlságosan, így a film végi csavar semmit nem osztott-szorzott. A végén lelassul a cselekmény – már mikor azt hittem komolyan nincs hova, - és megkapjuk a megfejtést, ami közel sem elégíti ki az űrt, amit az az előtti 80 perc keltett.

Shailene Woodley egy szép és jó színésznő. Amilyen nagyot nyújtott a Csillagainkban a hiba-ban (ami egy rettentően hálás szerep volt amúgy), itt annyira nem sikerült átadnia a főszereplő vergődését. Én úgy gondolom, hogy ez most nem az ő hibája lehetett, bár a pszichológusnál töltött percekben nagy volt a potenciál, mégsem nyújtott nagyot ott sem. Plusz ebben a filmben kétszer is megmutatja a melleit, amiből egy alkalom teljesen felesleges a történet szempontjából.

Eva Green hatalmas csalódás nekem ebben az évben. A Womb-ban imádtam, fantasztikus volt, de elkövettem azt a hibát, hogy belenéztem a Penny Dreadful-ba, ahol még csak-csak ráfogtam erre-arra az egyre inkább túljátszó viselkedését, de aztán itt teljesen megerősítette bennem, hogy nem lesz a kedvencem… És amúgy mi volt az a férfias hang amit kiadott?!

Shiloh Fernandez nagyon jól adja a kicsit butácska, egyszerű srácot, nem tudtam eleinte elképzelni, hogy fog ez kinézni, de aztán a komfortos játékával teljesen eloszlotta a kétségeimet, plusz lekötött, hogy a női szereplőkön felháborodjak.

Christopher Meloni kapta amúgy a legkevésbé szimpatikus szerepet, jól oldotta meg, csak közben egyszerűen nem lehetett kedvelni, de ezt sem tulajdonítanám az ő hibájának. A passzív-agresszív melankolikus apafigura nem hiszem, hogy könnyű feladat volt.

A cél sejtésem szerint az lett volna, hogy átérezzük a bizonytalanságot és változás általi energiát, amit a tinédzserek élnek át, hogy Kat hogyan tesz meggondolatlan baromságokat az anyai szerep hiánya miatt és mennyire nem képes magának megengedni a boldogságot, mert mélyen legbelül önmagát hibáztatja.

Pontozás: 3/10, mert végül mindent az arcunkba rágnak, mégse jön át semmi.

Hogy képzeled el a világ legrosszabb tanárát? Egy szemét seggfej, aki állandóan cseszeget.

A művészi élet nem egyszerű. Az egy dolog, hogy rengeteg ember akarja megmutatni a világnak, hogy ő különleges, valamiben több, mint mások, tehát maga a verseny is vérre menő. Az egy másik dolog, hogy aki profi, az alapvetően maximalista és eszméletlen kritikus kell hogy legyen önmagával, mert ettől fog leülni gyakorolni. Nem elég tökéletesen lejátszani egy darabot. Különböző emberek, különböző háttérrel egy pontba csoportosulnak, hogy valami nagyot hozzanak létre, legyen az egy másfél órás előadás, vagy egy legenda születése. Körülbelül erről szól a film, na, és persze a kőkemény munkáról.

Miles Tellerről épp múltkor írtam kritikát, hogy mennyire nem állnak jól neki a drámai szerepek és tessék meg tudott lepni. Ebben a filmben félretette a humort és mind szerepében, mind önmaga is kilépett a komfort zónából, hogy valami nagyot alkosson. Furcsa ezt leírni, de kifogástalan színjátszást láthatunk tőle, nem is tudom mit mondjak. Tökéletesen alakítja a zenészt, akinek élete álma, hogy ő is olyan híres legyen, mint akit bálványoz. De mit is jelent ez? Mi kell ehhez? Feladni mindent, de még annál többet is. Szerepe szerint csak 19 éves, amikor bekerül a Fletcher (J. K. Simmons) által vezényelt zenekarba és kész, látszik a fején, hogy igen ezt rohadtul megcsináltam. Pedig a történet csak itt kezdődik.

J. K. Simmons-tól szintén elképesztő előadást láthatunk. Gusztustalanul káromkodó beszéde csak még jobban kihangsúlyozza a szenvedélyét az iránt, amit meg akar valósítani, egy világklasszis mentora akar lenni. Lopni kicsit a dicsfényből. Nincs is mit ezen szégyellni, csúnya kimondani, vagy nem: anyáink, apáink ugyanezt érzik sokszor a tehetségesnek látszó gyerekre nézve.  Maximalizmusa szőrszálhasogató, de annál sokkal, de sokkal több. Nem átall a másik magánéletében kutakodni, hogy aztán azt az ellen fordítsa, aki a legjobban érdekli. Nem véletlen, hogy jelölték az Oscar-ra, és van is esélye megnyerni, az mondjuk nem világos, hogy pl. Miles Teller viszont jelölést sem kapott, pedig volt már olyan győztes, aki szarabbul játszott, mint most ő… jó sokat számít a konkurencia, látszik.

A történet gondosan felépítve mutatja be a főszereplő motivációját, kitartását és önfeláldozását, hogy mennyire mániákusan lehet valamit akarni. Ezt nem én találtam ki: tulajdonképp egy zenés Fekete hattyút láthatunk, azzal az eltéréssel, hogy itt a konkrét elmebetegség (a jelenetek még mindig csak fanatizmusról tanúskodnak) nem jelenik meg. Andrew nem hallucinál össze-vissza és nem veszti el igazán a fejét egy helyzet kivételével. Pontosan tudja, hogy mit kell feladnia és mit kell tennie a siker érdekében. A fizikai korlátok legyőzése, a magánélet feladása csak egy a sok közül. A megaláztatás tűrése az, ami a holtpont felé vezeti a karaktert és pontosan ez a célja a „kedves” Fletcher-nek is, hogy addig alázza, amíg főnixként újra nem éled. Kilépni a komfort zónából. Ha pedig nem, akkor sose volt igazán jó. Ez az ő iszonyatosan végletes hozzáállása és valahol mélyen meg lehet érteni, ha a fent említett küzdelemre gondolunk.

Bár a film elég kiszámítható, de azt jól leplezi a sok feszült helyzettel. Nézőként szinte meghökkentem mi történik, hiába számítottam rá tudat alatt. Igazából már láttunk sok ilyen filmet, de azért pontozom felül, mert hiába nem új ötlet, a maga műfajában kifogástalan. Olyanok is megnézhetik, akik annyira nem értenek a zenéhez, de voltak már szoros megmérettetésben, ahol nem a vállukat veregették, hogy a részvétel a fontos. Nem azért mentél. Azoknak nem annyira ajánlom, akik a jazz, vagy a dobolás untat esetleg.

Pontozás: 9/10 (Lehet még megbánom...)

Most, hogy már egy éve Angliában élek, rá kellett jönnöm, mennyi színész származik Angliából, akikről eddig nem is tudtam. Itt az akcentus alapján, simán beazonosítanak bárkit, legyen az egy másik ország a Királyságon belül, vagy másik város.

Mindig is kíváncsi voltam, milyen lehet itt úri gyereknek lenni, azt már én is észrevettem, hogy a gazdagság teljesen mást jelent, mint mondjuk Magyarországon – így amikor még csak reklámozták a Riot Club-ot, már tudtam, hogy meg szeretném nézni, mert hiába lakok itt, nem mostanában fognak teára meginvitálni a lordokhoz.

Előre is bocs a sok spoilerért.

Jól játszó, tehetséges fiataloknak tartom Sam Claflin-t (Hunger Games második része), és apuci kisfiát Max Irons-t (azért egy Lolitát nem most fog eljátszani na!), szinte feldolgozhatatlan mi az istent keres ebben a hihetetlenül rövid szerepben Natalie Dormer a Game of Thrones és Tudorok után… emögött reklámot sejtek.

Ha csak a felszínét karcoljuk a történetnek, akkor tulajdonképp mi is történik? Két „elit” családból származó srác, - akik már eleve rivalizálnak egymással – bekerül egy csak a krémnek a krémje szerű fiúklubba, ami azt jelenti, hogy az életük előre le van kenve. Láttunk már ilyet: Koponyák. A film első harmada pörgős, sőt, angolosan vicces, mert nem sok helyen olvastam még ahol párhuzamba állítják mondjuk az angol-magyar mentalitást, aminek jellegzetessége számomra: ők nem veszik annyira komolyan magukat. Így könnyű volt szórakoztatóra írni a forgatókönyvet, egy kis macskás beszólogatás itt-ott.

A filmet igazából mégis két részre osztanám, mert a befejezés elég gyors és talán elkapkodták, talán nem, én annyira nem éreztem hiányt a végén, de visszatérve a második részre: az egész egy fogadó (pub) különtermében játszódik és itt bizony egyre mélyebbre megyünk.

Kis kitérő, hogy van egy jó barátom – kollégám, aki angol, tehát volt alkalmam kicsit őszintébben beszélgetni vele. Az angolok alapvetően erősen politikus beállítottságúak – természetesen itt is számít, hogy társadalmilag mennyire vagy jól nevelt úgymond, - de meglátásom szerint sokkal erősebb a diplomáciai érzékük, mint sok más népnek. Így vannak nevelve, az ő hozzáállásuk tulajdonképp az, hogy legalább a felszínen, de mindig keresni kell a pozitív dolgokat és így a cinikus, szarkasztikus, egoista beszólások sokkal nagyobb erővel, szinte sokkolóan hatnak. Eleve úgy vannak nevelve, hogy nem lehetnek rasszisták, ezt így szó szerint, tehát senkit nem részesíthetnek más megítélésben és tudatában vannak annak, hogy azért nem, mert ha ők utaznak, akkor ők sem szart akarnak a tányérjukra, mert angolok. Nagyon empatikusak tudnak lenni, vagy sok helyzetben nagyon jól tudják elszínészkedni. Az már egy teljesen más kérdés, hogy ki mit tart etikailag helyesnek.

Ennek fényében a film második fele szinte tökéletesen mutatja be, ahogy énjük eltorzul és előkerülnek a mélyen elrejtett indulatok. Minden gesztus egyre agresszívabb, egyre ösztönlényszerűbb. Észre sem veszik, hogy az alkohol hatására pontosan úgy viselkednek, mint azok, akiket a lelkük mélyén a világon a legjobban lenéznek: az ösztönöktől vezérelt szegény emberek. Mert milyen egy szegény ember vacsorájának a képe: kifizettük, tehát mindent kérünk, utána jöhet a kurva meg a tánc és ha valakinek nem tetszik, annak jól beverjük a pofáját. Hát így viselkedik egy úri gyerek? Ezzel párhuzamosan a fogadó tulajdonosa az ő viselkedésükkel fordított arányban kap egyre nagyobb etikai szerepet: az eleinte idegesítően személyeskedő fogadósból önfeláldozó apafigurává válik, aki nem akarja elrontani mások szórakozását és elvállalja a pénz hiányos ember szerepét.

Van egy csúcspont amúgy, valami csodálatos. Szinte dagonyáztam a film és a színészek általi feszültségben és ez az, amikor a Max Irons által alakított srác barátnőjét rá akarják venni, hogy mindenkit kielégítsen. Amikor elhangzik a pénzösszeg, amennyit felajánlanak neki, mintha már-már a lány is elgondolkozna rajta, de mint ravasz nő, amúgy kapva kap a dolgon, hogy gyors tesztet végezzen a pasiján és átdobja a labdát neki. És az pedig őszintén válaszol: „It’s up to you.” Kész, el se hittem, hogy ezt beleírták, de megtörtént.

Lezárásként egy kis jellemfejlődést és valósághű „bűnhődést” kapunk, elég gyorsan lezárják.

A film jól volt fényképezve, zenére sajna nem emlékszem, de mostantól oda fogok figyelni, nem is értem eddig hogy hagyhattam ki… Csak tippelek, de szerintem a legtöbben ha egyáltalán unalmasnak fogják tartani, akkor az a második rész miatt lesz, ami nekem ugye a legjobban tetszett. Talán tényleg egy leheletnyit vontatott. És mielőtt továbbfolytatnám, az önmagammal való vitát befejezem.

Pontozás: 6/10

The Imitation Game

(Spoilert tartalmaz)

Nem annyira szeretek olyan filmekről írni, amiket agyondicsérnek a kritikusok, mert eleve nagy elvárásokkal indulok, aminek sokszor nincs jó vége. Fáradtan, egy nagy utazás után ültem neki, hogy megnézem és nem is volt rossz.

Benedict Cumberbatch valami eszméletlen mennyire felkapott színész lett pikk-pakk, felkapta a sajtó, nem isnagyon lehet ezzel vitatkozni, hiszen kifogástalan a viselkedése, de mint színész? Nagyon-nagyon jó, de még mindig nem értem miért tartják kivételesnek. Valószínűleg bennem van a hiba. Én személy szerint azokat a színészeket tartom jónak, akik a szerepükben olyan átéléssel és technikával dolgoznak, hogy eszembe sem jut másra gondolni, csak arra, amit épp mondanak, csinálnak, eljátszanak, ott vagyok velük, átélem akár legyen jó, vagy rossz. Benedict Cumberbatch azonban mintha többször kiesett volna a szerepből, nekem egyáltalán nem volt világos, - még most sem az-, hogy ő most szerepe szerint autista, szociálisan szorongó vagy mindkettő vagy egyik sem. Végig ezen járt az agyam, először a másodikra tippeltem, aztán az elsőre, aztán megint a másodikra, nem hagyott nyugodni a gondolat és mindeközben a film minden erejével próbálta a figyelmemet arra terelni, hogy ő bizony homoszexuális, ami akkor Angliában ugye bűn volt és ez mekkora tragédia. Éreztem én, hogy ezen kellene megbotránkoznom, de mint már írtam, a figyelmemet teljesen más kötötte le és simán gondolkoztam párhuzamosan.

A film maga jó és új és igaz történet alapján készült, ami mindig megérinti az embereket, jogosan teszem hozzá. Egészen a közepéig az Enigmát próbálták megfejteni és ehhez Alan Turing (Benedict Chumberbatch) igyekszik minél előbb egy olyan gépet (számítógépet) feltalálni, ami lépést tud tartani kódok változásával. Nekem elég hamar leesett, hogy amit kifejleszt az tulajdonképpen az akkori ember programozása és ezt megerősítik a film végén. Próbáltam tartani a lépést a történet kínosan sok szála közötti ugrálásban, hiába rágják a szánkba a megoldásokat, sok rész teljesen feleslegesen hatott és ez például Keira Knightley egész szerepe. Amilyen izgalmasan indult, olyan lapossá vált. Mostanában kezdem azt érezni, hogy az emberek együttérzését már csak az olyan politikailag megindító témákkal tudják kicsikarni, mint a diszkrimináció. Ebben a filmben ez a melegekkel és a nőkkel is megtörténik és igen érdekes a párhuzam, mert ha nem is ilyen feltűnően, de ott van. Keira Knightley egy jó színésznő, minden második filmje jó és ugyanígy vissza t
ud siklani a komfortzónájába, ami egy Kristen Stewart volumenű arcjáték. De attól függetlenül tudja, hogy kell szépséggel vinni egy filmet. Valakinek ezt is kell. Amúgy ahogy idősebb lesz, annál kevésbé látom ezt rajta.

Matthew Goode-ot említeném még meg, amikor megláttam a szereplők között, akkor vált véglegessé a döntésem, hogy mindenképp megnézem a filmet. A jó csávót játssza a filmben, pedig annyival több van benne… pontosan azt gondolom róla, amit általában a felhipeolt Benedict-ről írnak, hogy visszafogott és finom, elegáns a játéka. Már a Match Pointban is bemutatta, de igazán még mindig nem tudott kitörni, micsoda kár érte. Mindig mikor már felháborodnék, mennyire elveszti a szerepet, visszaáll, meglep valamilyen gesztussal és megvesz.

Visszatérve. A film nagyon jó, a történet is rendben van, de nem lesz a kedvencem. Én nem éltem át a háborút, de ha az én testvéreimet végeznék ki matematikusok statisztika miatt, akkor én nem csak fellökném, de ott is hagynám a picsába azt az embert, aki így döntött, legyen ez unintelligens vagy ösztönlényszerű. Ezt vagy hagyhatták volna, vagy kidolgozzák, de így csak lebeg a levegőben.

Pontozás: 6/10

Stonehearst Asylum

Kate Beckinsale egy másik nagy kedvencem. Szerintem gyönyörű és a Pearl Harbor-ban bebizonyította, hogy a tehetsége határtalan. Már több cikkben is olvastam és teljesen jogosan, hogy valamiért mégis sokat mellőzik, pedig úgy néz ki, mint egy 25 éves és közben meg 41… Jött az Underworld sorozat, ami bennem nem hagyott túl mély nyomot, de mégis ha az ember be akarja nagy általánosságban kategorizálni, akkor inkább egy B kategóriás színésznő, aki A kategóriásan – tehát botrányoktól mentesen és elegánsan – viselkedik. Még sincs körülötte akkora hype, mint Jennifer Lawrence körül, de ebbe a témába nem most mennék bele.
Ebben a filmben szokás szerint jól játszik, de sajnos a remegő ajkakkal meg az állandó görcsösen kapkodó mozdulataival túljátszotta ezt a szerepet. Úgy gondolom, kicsit finomabb játékkal is át lehetett volna adni megtört lelkű, instabil nő karakterét, talán épp ezt akarta és próbálkozása átesett a ló túloldalára, nem tudom. Mindenesetre a film valójában nem az ő karakteréről szól és ezért a magyar fordítási hiba tökéletesen ki is jön, hanem valóban magáról az elmegyógyintézetről, ahogy az angol cím is mondja. Nem tudom pontosan milyen gondolatmenet megy végbe a fordítók fejében, hogy végül ezt a címet választották, de van sejtésem és szerintem ez nem többet, de kevesebb nézőt vonzott be mozikba.

Engem minden elmegyógyintézetes sztori érdekel, az egész mindig nagyon rejtélyes és az ember érzi, hogy ahogy az emberi elmében, úgy egy ilyen helyen is mintha bármi megeshetne. A Shutter Island egy fantasztikus, kiemelkedő darabja az ilyen filmeknek, de nem vártam ilyen magas eposzi szintre emelkedő darabot, bár tény, hogy az olyan öreg rókák, mint Michael Caine és Ben Kingsley is szerepelnek a filmben azért nagyot dob az ember elvárásain.

Ez az elvárás nem teljesül be, de megközelíti legalább. A filmet Kate hibája miatt Ben Kingsley és Jim Sturgess viszi el a hátán és ez a kis Jimmy bizony nagyon. 21 – Las Vegas ostroma, Heartless, Egy nap, Felhőatlasz – ezekben mind-mind bebizonyította, hogy milyen sok féle arca van, mennyire változatosan és átélhetően tudja megmutatni az érzéseit és vele együtt, mi is vele érzünk. Valójában őt mondanám főszereplőnek is, az ő szemszögéből látjuk ahogy kibontakoznak a titkok és ármányok. Ha-ha.

Nagyon ígéretesen indít a film, a köd egy nagyszerű elem a misztikum, titokzatosság kifejezésére, szerintem nem használják elégszer a rendezők, ködöt mindenhova! Visszatérve, a film egészen a feléig szépen és leheletnyit klisésen ugyan, de bontakozgat, figyelünk, minden érdekes, leköt. És pontosan innentől kezdve indul el a leejtőn. Valahogy minden de tényleg szinte minden kiszámíthatóvá válik, a film mintha az első felében ennek a leejtőnek ágyazott volna meg, kártyavárként esik össze az ígéretes film. Milyen kár! Tényleg felháborító, hogy lehet egy ilyen nagy neveket felsorakoztató filmet pillanatok alatt elkakázni. Egyetlen dolog, ami még nem kiszámítható és ez a felesleges csavar a végén, ami úgy kell, mint halottnak a csók. Már nem lehet javítani a helyzeten. Mint amikor gyökérkezelés után odaadnak a kezedbe egy nyalókát, hogy majd ha meggyógyult a fogad… hát a tiédet is…:D

Csak azt tudom leírni, újra hangsúlyozva: nagyon nagy lehetőségek voltak ebben a filmben, főleg ezzel a szereplőgárdával. A szép fényképezés és a jó játék sajnos nem ment meg egy szar történetet.

Pontozás: 4/10

Two Night Stand

Megint összegyűjtöttem egy sor filmet, amit még nem volt időm megnézni, pedig szabin vagyok és ilyenkor mindig úgy képzelem el, hogy 5000 órám van egy nap és mindent tudok csinálni, amit amúgy nem. Hát nem.

Szóval gondoltam olyanról írok, amit pár hete láttam, hatalmas unalmamban, amikor a szándékosan hagyom elvesztegetni az időmet. Ez pedig nem más, mint a Two Night Stand, azaz Kétéjszakás kaland.

Anno hatalmas rajongója voltam a vígjátékoknak, szinte csak azt néztem: 10 dolog amit utálok benned, Bambanő, A csaj nem jár egyedül, Bajos Csajok és még sorolhatnám, de a lényeg, hogy akik hasonló korban járnak és szeretnek filmet nézni, azok tudják, hogy a vígjátékok kora nem most éli virágkorát még pedig azért, mert az ezen a filmeken nevelkedett nézők már annyi mindent láttak, hogy nehéz lenne új fordulatot mutatni. Szerintem ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni, nekem is teli lenne a bili, ha valaki azt mondaná, itt és most akkor csinálj egy fasza vígjátékot.

Az igazán jó filmek, amik történelmet akarnak írni általában társadalomkritikát rejtegetnek bundájuk alatt, míg vannak filmek, amik csak szórakoztatni akarnak. Szerezni egy-két jó színészt, egy eladható történetet és mehet is a sütőbe, akarom mondani moziba és elfogy.

Miles Teller egy jófej srác és jófej srácot alakít általában. Nem lehet rámondani, hogy egy adonisz, de az amerikai vicces fiút tökéletes átadja, amúgy meg mivel elég durva arca van, ezért más műfajokban – főleg drámákban - taszítóan, vagy inkább szebben mondva ellenszenvesen hathat. Egy ilyen volt a Divergentes mellékszerepe például. A Kétéjszakás kalandban pont azt a szerepet adták neki, amiben jó. Vicces, találékony, eszméletlen jó dumájú srác, akinek van annyi magabiztossága, hogy ne jöjjön zavarba a kínos helyzetektől. Valószínűleg alapvetően ilyen a személyisége amúgy, mert a Spectacular Now-ba (a magyar címét nem akarom leírni annyira szörnyű) pont ezt a karaktert adja, egy kis drámával hogy az egyel feljebbi bekezdésre utaljak.

A női főszereplővel kapcsolatban… hát én nem vagyok a rajongója az biztos. Analeigh Tipton. Általában mellékszerepekben látni, mint a Lucy, Eleven testek, Crazy Stupid Love, de ebben épp főszereplő, dehogy miért azt nem tudom. Egy, hogy ezt az Anne Hathaway-től lopott hajat nem kéne erőltetni és főleg nem frufruval. Láttam róla képet szőkén, az sokkal jobban megy hozzá, de hát közel kellett hozni a nézőkhöz valahogy. Nem akarok semmi rosszat írni, mert tűrhetően játssza a vicces fiú mellé a vicces lányt, de ez a szenvedős Neveletlen Hercegnős téma, hogy jaj annyira durva, hogy bármit csinálok az annyira durva, ezt én kihagytam volna úgy, ahogy van és akkor talán tényleg lehetett volna azonosulni a karakterrel.

A film maga rendben van, sokkal jobb, mint amire számítottam, ami azt jelenti, hogy nem a homlokomat csapkodtam, amikor vége lett, hanem úgy összességében nem rossz. A vége fokozottan szar és vannak benne kínosan rossz szituációk, amik az adott személyiségekkel az adott körülmények között nem történnek meg és kész, ezt jobb ha mindenki feldolgozza, ettől függetlenül vannak benne jó jelenetek, vagy vicces részek és végig fenn tartja az érdeklődést, ami egy jó pont. Az egész alapvetően egy klisére épít, hogy emberek beragadnak az otthonukba havazás idején, ami ugye ritka, hacsak nem Norvégiában laksz pl. Ezeket a kliséket végig fel lehet lelni a filmben, de jól van elkeverve a valósabbakkal, mint például, hogy a haverok nem mennek érted, mert hiába szeretnek, ez nem vészhelyzet és inkább szex csatát tartanak otthon.

Van amúgy benne egy nagyon őszinte rész, ami miatt egyáltalán pontot kap és ez nem más, mint az individualizmus, ambiciózus, egoizmus kérdése, ami a mai világban kérdés kéne legyen: Tényleg azt csináljuk és azok vagyunk amik akarunk, vagy mások még mindig megmondják, mit csináljunk csak most épp az ellenkezőjét, mint régen? Még nem különösen találkoztam olyan filmmel, ami ehhez a témához jól nyúlt volna hozzá, teljesen érthető az üzenet és tényleg elgondolkodtató. Erre a szálra kellett volna építeni a történetet, és akkor akár kiválhatatott volna tömegmozik tengeréből.

Pontozás: 4/10, mert nagyon klisés, és sokszor mondtam magamban, hogy „Ne már…”

Gone Girl (Ezen már csak nevetek:D)

Végre sikerült időt szakítanom az írásra és a filmezésre. De legfőképp az írásra. Ódzkodva bár, de megnéztük a Holtodiglan c. filmet. Bevezetésnek annyi, hogy sokszor azzal rontom el magamnak az élményt, hogy előre elolvasok pár kritikát más tollából és kész, már át is veszem a hozzáállást és meg sem akarom nézni. És sokszor milyen jól teszem, hogy ellenállok ennek az érzésnek!

IMDB-n 8,7-et kapott, amiből azt feltételeztem, annyira rossz azért nem lehet. De mit lehet egy olyan közönségnek adni, aki krimiken nevelkedett? Ez a film is, mint mostanában annyi, könyv alapján készült. Olvastam hideget, meleget, végül úgy döntöttem, csak alkotok már önálló véleményt…

Nagyon érdekesen épül fel a film, három részre oszlik tökéletesen, abból a szempontból is, hogy épp kire fókuszál, vagy ki a narrátor épp, de a filmidő is így oszlik el. Az első negyed minden filmismertetőben benne van, egy férfinek eltűnik a felesége. Ez a kiindulópont. Ben Affleck számomra egy nagyon megosztó figura, néha imádom, néha nem is értem, mit keres a filmekben. Igen, jól néz ki, de elég ez ahhoz, hogy valaki sztár legyen? Én személy szerint nem olvastam a könyvet, de ha itt egy tipikus málészájú pasit kellett alakítania akkor tökéletesen sikerült. Az a hülye, aki azért, hogy jóba maradjon mindenkivel smúzol, még akkor is amikor épp nyomoznak utána és nagyobb problémája is lehetne, hogy hogy néz ki egy képen. Ha ez volt a cél, és szerintem igen, akkor nagyon átjött. Ebből a karakterből amúgy ennyit lehetett kihozni véleményem szerint. Másrészről kicsit paradoxon, hogy a férjecskén látszik, hogy sokszor nem bootol be a rendszer és azt se tudja mi a franc van, mint aki nyugtatót szed napok óta. Nehezen hittem el róla, hogy valaha író-újságíró volt.

A másik főszereplő Amy, aki ugye eltűnt. Aztán a film második felében az egész történet olyan, mintha valami hardcore Dexterbe csapna át, csak forgatjuk a fejünket. Az előbb még egy teljesen szokványos nyomozós sztoriban éreztük magunkat, már épp kezdtük megkedvelni a nyomozókat is, és most tessék, hirtelen teljesen más. A második rész Amy bemutatására koncentrál, ezzel kapcsolatban van egy elég vicces mellékszál, hogy őt pontosan hogy látták a szülei, vagy mit akartak látni, és bár végig úgy tűnik, mintha Amy valójában szociopata lenne, épp ennek az ellenkezője derül ki, vagy inkább az, hogy mik voltak a körülmények, amik által ez lett, ezt nem tisztáztam le pontosan magamban.

A harmadik rész haladt a leglassabban és itt egy kis csalódás is volt részemről, mert nagyon elhúzták és emiatt maradt egy kis rossz szájíz is. Nem kapcsoltam ki, végignéztem és érdekelt is, de nem jött át a felek közti kapcsolat igazán. Nem jött át a kémia vagy az egymás megértése, én úgy gondolom a legeslegvégén
ezt akarták érzékeltetni egy leheletnyit továbbfejleszteni, de nem találták meg a megfelelő eszközöket.

Pontozás: Szerintem a 8,3 elég erős, de elég újnak éreztem a megvalósítást, bár jó lenne ha valaki tudna mondani hasonló filmet, szóval én 7-et adok.