Észrevettem, hogy szívesebben írok olyan filmekről kritikát, amik tetszettek és kevésbé szívesen olyanokról, amik annyira nem. Alapvetően nagyon valószínűnek tartom, mindenki úgy kezd el filmet nézni, hogy azt feltételezi: a téma, és szereplők alapján tetszeni fog neki. A mai világban már mindenki végez valamilyen szintű kutatómunkát mielőtt leül megnézni egyet, hiszen mégiscsak másfél-két óra az életünkből. Én is azt hittem, hogy Shailene Woodley elég lesz ahhoz, hogy összességében jó véleménnyel legyek a filmről, de tévedtem…

Kezdjük azzal a sarkalatos ponttal, hogy majdnem a legvégéig nem volt világos, hogy mi a történet, miről is szól, mit akar a rendező és a forgatókönyvíró elmondani nekünk. Mert ugye mindig van egy üzenet, egy konklúzió, amit levonhatunk a filmek végén, de ebben az esetben elég sokáig halvány fogalmam sem volt. Ennek oka általában a fent említett két mesemondó személy hanyag munkája, de mindent meg lehetett volna menteni egy jó szerkesztői munkával, ám ez is teljesen elmaradt. Múltkor már írtam, hogy ha túl sok a zene az egész giccsessé válhat, de itt épp az ellenkezője történik, pedig a film a 90-es években játszódik, amit bőven lett volna hol felhasználni. Végig erőltették ezt a művészi vonalat, nem is tudom mit keresnek benne ilyen volumenű színészek.

Történet egy tinédzserről szól, akinek eltűnik az anyja. Legelőször egy teljesen szokványos thriller bevezetését kapjuk, bemutatják a szereplőket, az akkori helyzetet. Ám hiába Kat a narrátor, nem enged be senkit a dacos tinédzser által felemelt függöny mögé. Gondolom a könyvben ez sokkal inkább kifejtésre kerül, de itt nem történik meg az igazi áttörés, amivel a néző azonosulhatna. Végig egy egészen ellenszenves és felszínes lányt kapunk, akinek mintha teljesen érzelemmentes kapcsolata lenne a családjával. Sokáig azt hittem, hamar kiderül majd, mi történt az eltűnt anyával, de nem. Csak arra tudok következtetni, hogy azt hitték, ha misztikus köntösbe burkolják a nő személyét, eléggé felkelti a nézők figyelmét, hogy utána még dupla, ha nem tripla annyit kibírjanak úgy, hogy szinte semmi nem történik. Elég hosszú idő telik eseménytelenül, nem volt min meglepődni, és mintha őket se érintette volna meg túlságosan, így a film végi csavar semmit nem osztott-szorzott. A végén lelassul a cselekmény – már mikor azt hittem komolyan nincs hova, - és megkapjuk a megfejtést, ami közel sem elégíti ki az űrt, amit az az előtti 80 perc keltett.

Shailene Woodley egy szép és jó színésznő. Amilyen nagyot nyújtott a Csillagainkban a hiba-ban (ami egy rettentően hálás szerep volt amúgy), itt annyira nem sikerült átadnia a főszereplő vergődését. Én úgy gondolom, hogy ez most nem az ő hibája lehetett, bár a pszichológusnál töltött percekben nagy volt a potenciál, mégsem nyújtott nagyot ott sem. Plusz ebben a filmben kétszer is megmutatja a melleit, amiből egy alkalom teljesen felesleges a történet szempontjából.

Eva Green hatalmas csalódás nekem ebben az évben. A Womb-ban imádtam, fantasztikus volt, de elkövettem azt a hibát, hogy belenéztem a Penny Dreadful-ba, ahol még csak-csak ráfogtam erre-arra az egyre inkább túljátszó viselkedését, de aztán itt teljesen megerősítette bennem, hogy nem lesz a kedvencem… És amúgy mi volt az a férfias hang amit kiadott?!

Shiloh Fernandez nagyon jól adja a kicsit butácska, egyszerű srácot, nem tudtam eleinte elképzelni, hogy fog ez kinézni, de aztán a komfortos játékával teljesen eloszlotta a kétségeimet, plusz lekötött, hogy a női szereplőkön felháborodjak.

Christopher Meloni kapta amúgy a legkevésbé szimpatikus szerepet, jól oldotta meg, csak közben egyszerűen nem lehetett kedvelni, de ezt sem tulajdonítanám az ő hibájának. A passzív-agresszív melankolikus apafigura nem hiszem, hogy könnyű feladat volt.

A cél sejtésem szerint az lett volna, hogy átérezzük a bizonytalanságot és változás általi energiát, amit a tinédzserek élnek át, hogy Kat hogyan tesz meggondolatlan baromságokat az anyai szerep hiánya miatt és mennyire nem képes magának megengedni a boldogságot, mert mélyen legbelül önmagát hibáztatja.

Pontozás: 3/10, mert végül mindent az arcunkba rágnak, mégse jön át semmi.