Egész sok filmet megnéztem mostanában, de nem volt kedvem írni és mostanság állandóan fáradtnak érzem magam, úgyhogy ez is belejátszott a lusta tétlenségembe. A Birdmanhez még mindig nem jutottam el, nem tett jót az a sok kritika (pozitív) amit olvastam róla, ahogy átrágtam magamban a sztorit, egyre jobban ment el tőle a kedvem, egyre inkább tűnt semmi extrának.

Valami nagyon mézes mázosra vagy nagyon igazira vágytam, a mézest nem sikerült megtalálni, pedig megnéztem a Love, Rosie-t, de arról majd később, az igazinak pedig megnéztem a Men, Women & Children-t.

A film családokat követ nyomon és azok helyzetét és konfliktusait mutatja be az életben. Amikor egy filmben ennyi mindent akarnak megmutatni, annak általában az a vége, hogy aki nagyot markol ugye, nagyon oda kell figyelni mikor mennyit adagolnak melyik szálból és milyenek a vágások. Nekem ebből a szempontból a Disconnect vitte a prímet, de itt is viszonylag rendben volt.

Van egy szexualitással küzdő házaspár, akiknek tökéletesen berendezett életében már egyáltalán nincs szex, vagy siralmas. Az ő tinédzser fiuk a 15 éves pornófüggő, de amúgy ezen kívül teljesen normális értékekkel rendelkező srác. Az ő csapattársa volt a suli futballsztárja, aki a szülei válása után kilép a csapatból, ezzel pedig teljesen elveszíti népszerűségét, filozofálni kezd és ráébred úgymond a világra. Ő összeismerkedik egy lánnyal, akinek az anyja abszolút hatalommániás és naponta leellenőrzi a lánya internet fiókjait stb. „hogy védje”. A futballsztár apja amúgy elkezd randizni egy nővel, aki anno híres akart lenni, de mivel nem futott be, most a lányával kereskedik tulajdonképpen. Körülbelül ez a történetszál, minden összefonódik, mindenkinek van egy kis heppje. Persze a való életben van, hogy egy embernek több is van, de ezt már nem biztos hogy fel tudta volna a néző dolgozni ezt aláírom.

Jennifer Garner nem játszott túl jól ebben a filmben, nem tudom honnan vette a karaktert, de sokkal többet kihozhatott volna, persze ki tudja mennyire volt megkötve a keze. Adam Sandler hiába van mostanság nagyon kis negatív köntösben a média által, szerintem teljesen rendben volt és volt mindig is. Ansel Elgort-ban sok a lehetőség a depressziós arcot még kellett volna gyakorolni. Ők az ismertebbek, aki nagyon nagyot alakított az a Sandler fiát játszó Travis Tope, remélem nem tűnik el süllyesztőbe mindenkit lejátszott amúgy. Emma Thompson pedig mint narráció volt jelen, ami miatt nálam nagy fekete pontot kapott az ellenőrzőbe.

Az ötlet jó, rendben van és bár majdnem az egész stílus egy másolata a Discontectnek, de manapság mi nem másolat, szóval ezen túllendülve amivel a legnagyobb gondom volt az a hihetetlenül erőltetett National Geographic-os narráció, amitől az egész átment valami furcsa groteszk nézetbe. Emberek tudományos megközelítéssel vizsgálják az emberek jelenlegi kulturális és szociális szokásait. Az egész egy enyhe hiteltelen megrághatatlan utóízt hagyott, pedig jó lett volna. Mindez amúgy lehet egy nagyon erős művészi motívum, a rendező felfokozott érzelmeket állít erős kontrasztba egy gépies szöveggel, de nekem valahogy nem jött át, de értem. Ehhez én hiába tartom nyitottnak magam, túl kommersz vagyok. A cím választás katasztrófa, már látom előre, hogy milyen verziókra fordítják majd a PR szakemberek. Amúgy azt külön kiemelném, hogy az amúgy amerikai filmet egészen sikerült lesztereotipizálni, nem lehet teljesen rámutogatni, hogy ez csak Amerikában van, mert mindenhol van.

Külön kezelném a technológiával kapcsolatos szempontot. Ugye mivel a film nagy egésze erre épül, szinte mindent tökéletesen építettek bele, egy jelenetnél „fogtam szagot” úgymond és ez a plázában sétálós rész, amikor mindenki mobillal a kezében van és senki nem figyel egymásra. Az üzenet átjött, de a jelenet eltúlzott, így a néző könnyen bizalmát veszti a realisztikus életképben, hogy akkor most mi?

Pontozás: 6/10